Müller Péter: Én utoljára akkor sírtam, amikor egy asszony kisfiával a karján EZT tette:

Az asszonyra nem emlékeztem, de a mondatomra igen, s arra, hogy milyen nehezen mondtam ki, amit mondtam. Mintha nem is én mondtam volna. Mintha megsejtettem volna valakit – és most itt ül előttem, és bámul rám. Belenéztem a gyerek sötét szemébe. Valami történt bennem, amire nincs magyarázat. Megrendültem. Nem a valóra válás csodája, hanem a gyerek tekintete miatt. Ha bármit is motyogni tudtam volna, csak annyi lett volna: „Milyen jó az Isten!” De képtelen voltam megszólalni. Nevetni próbáltam, de a szemem teleszaladt könnyel.
Ott, a sok ember előtt rám tört a sírás. Nem tudtam visszatartani. Csak jeleztem, hogy „bocsánat, mindjárt folytatom a dedikálást!”… Senki sem értette, mi történt velem. Elkaptam a fiúcska kis kezét, megszorítottam, és azt mondtam neki: – Szervusz! Ő csak nézett, szinte nem is gyerekszemekkel. És én sírtam. „

VIA Müller Péter FB